Magányos alak áll ködös mezőn fekete-fehér fotón, az érzelmi elszigeteltség és kapcsolati bizonytalanság szimbólumaként.
| | |

Tökéletlen idealisták a repedező kapcsolatok erdejében

Ez a történet — és az azt követő „A kapcsolódás árnyékai” sorozat — nem egyszerűen arról szól, hogy mi megy félre köztünk. Hanem arról, hogy mi történik bennünk, amikor nem tudjuk szabadon adni vagy kapni a közelséget.

Ezt a ciklust egy korábbi írásommal kezdem, amely egy olyan szemléletet mutat be, amit ma már én is továbbgondolok — mélyebb érzelmi és belső működések felől.

A következő írás több mint tíz évvel ezelőtt született. 

Ugyanakkor a kérdése ma talán még aktuálisabb: hogyan lett a kapcsolódásból teljesítmény, a sebezhetőségből gyengeség, a szerelemből stratégia?

Akkor még nem kötődési mintákban gondolkodtam, és nem a mélyebb pszichológiai dinamikák felől közelítettem a kapcsolatokhoz. Inkább azt figyeltem, ami a felszínen történik: a játszmákat, az elvárásokat, a falakat, amelyeket egymás köré építünk.

Ma már tisztán látom, hogy ezek a viselkedések nem pusztán stratégiai döntések vagy kulturális minták, hanem sokszor félelemből, bizonytalanságból és kötődési sérülésekből fakadnak.

Mégis fontos számomra ez a szöveg. Egyrészt mert pontos lenyomata annak, ahogyan akkor gondolkodtam – és részben működtem – a kapcsolódásról. Másrészt mert jól megmutatja azt a kollektív mintázatot, amelyből sokan próbálunk ma is kilépni.

Ebben a sorozatban most ennek a felszíni működésnek a mélyebb rétegeit bontom ki: 

  • mi történik bennünk a játszmák mögött?
  • mitől félünk valójában, és miért nem merjük megmutatni magunkat?
  • miért tartjuk vissza azt, ami valójában bennünk van?
  • és mit jelent valódi biztonságban kapcsolódni?

Arról írok majd, mitől lesz a biztonság több, mint kontroll – és hogyan lehet úgy kapcsolódni, hogy nem stratégiát gyártunk, hanem valóban jelen vagyunk, anélkül, hogy elveszítenénk magunkat benne.

Tökéletlen idealisták a repedező kapcsolatok erdejében

Mindenki lecserélhető, helyettesíthető, pótolható – jön helyette egy JOBB. Azt senki sem suttogja a füledbe, hogy ne dobd el az első keresztbeálló szalmaszál miatt! 

Mind azt gondoljuk, hogy majd a követező tökéletes lesz. Nemet mondunk egy meghívásra, balra húzunk a Tinderen annak reményében, hogy a rákövetkező majd jóképűbb, csinosabb lesz, divatosabb munkája vagy jobb humora lesz, esetleg közelebb él.

Az elvárásaink teljesíthetetlenül magasak: ha valami hibádzik a kipipálandó listából, azonnal tovább is állunk. 

Nincs türelmünk  v á r n i. 

Azonnal akarjuk az instant választ, a konzerv érzéseket, a gyors biztosítékot.

Mindent Most. 

Nem szeretnénk pazarolni az időnket, inkább játékokat játszunk, több vasat tartunk egyszerre a tűzben, hogy majd több embertől megkapjuk azt, amit egy embertől vágynánk. Felépítünk magunknak egy képet az ideális Nőről, Férfiról és arra számítunk, hogy a másik majd automatikusan beleillik a magunk kis sütőformájába.

Ha nem?

Lecsippentünk belőle, faragunk rajta itt-ott vagy könnyed lélekkel tovaszökellve megpróbáljuk ráerőltetni az elvárásainkat a soron következő szerencsétlenre. 

Egy férfi ül egyedül erős fény-árnyék kontrasztban, az érzelmi elszigeteltség és belső bezártság jelképeként.

Közben falakat építünk magunk köré, karantént emelünk a határainkon, nehogy véletlenül is megérintsen bennünket valaki, valami. Önnön biztonságunkért remegünk kerítéseink börtönében.

 "Mennyivel vagy Te szabadabb, mint én, attól, hogy másfelől őrzöd ugyanezt a falat?!" - szólt az Őrhöz a Rab. /Fodor Ákos/ 

Nem merünk becsukott szemmel zuhanni, mert még csak nem is reméljük, hogy lenne bárki is, aki elkap minket. Hiszen egy zuhanó test látványától mi is csak hátrébb lépnénk kettőt, s fejcsóválva figyelnénk, amint elnyelik saját meggondolatlan bizalmának hullámai.

Ezt a csúfos bukást  Mi  nem engedhetjük meg magunknak! 

Két áttetsző alak ül egymás mellett a vízparton, mégis elkülönülve, a párhuzamos magány metaforájaként.

Így rettegünk a másik ölelésében, hogy az hátunk mögött kést szorongat tenyerében, ezért mi is megélezzük a magunkét, csupán önvédelemből. Már a legtapasztaltabb taktikusok is azt tanították nekünk, hogy a legjobb védekezés a támadás!

Csakhogy összekeverjük a szerelmet a háborúval vagy valamilyen vérre menő versennyel, amelyet 

 m e g   k e l l   n y e r n ü n k.

Ellenséget, legyőzendő felet látunk egymásban, s mindenáron a magunk kezében akarjuk tudni a gyeplőt. Győzni akarunk, dominálni, elsők lenni az egyenlők között, mint Napóleon, a disznó.

Játékokat játszunk.

Tettetünk, ki ezt, ki azt. 

Manipulálunk, hogy azt kapjuk, amiről azt hisszük, hogy szükségünk van rá. 

Figyelmet zsarolunk ki, féltékennyé teszünk és közben bálványt imádunk: önnön büszkeségünket, sérthetetlenségünket, a hatalmas és mindenható EGO-t.

Őszinteséget várunk el és színlelünk, de a valóságban csak akkor alkalmazzuk, amikor segíti az érdekeinket. Megköveteljük a másiktól az elköteleződést, de mi magunk csak akkor vagyunk hajlandóak ezt megtenni, amikor már minden biztonsági hálót gondosan kifeszítettünk magunk körül vagy legalább alaposan feltérképeztük és kijelöltük a menekülő útvonalunk – lehetőleg többet is.

Repedt üvegfelület fekete-fehér fotón, az érzelmi törések és sérült kapcsolati minták metaforájaként.

Olyan szorosan körbebástyáztuk magunkat védelmi állásainkkal, hogy valóban semmi sem árthat nekünk… s így meg sem érinthet.

A falakat nem azért bontjuk le, mert vakon bízunk.

Hanem mert rájövünk, hogy a túlélés nem azonos az élettel.

Similar Posts