Az érinthetetlenség ára

Ez az írás eltér a blogon megszokott, gondolkodtató–magyarázó posztoktól.
Nem szakmai cikk, és nem történet.

Egy belső világ lenyomata — költői formában.
Egy lelki működés térképe, képekben és hangulatokban.

Nem megérteni kell, elég, ha hagyod hatni.

Ott remeg félelem-cunamija árnyékában, és saját magát ítéli életfogytiglanra. Talpa alatt vöröslenek sosemvolt reményei. Ezekből emeli a hegyet, melynek ködfátyla mögött rejtőzik.

A felsejlő sziluett szikár, igazi és nélkülöz minden hitet. Érinthetetlen, noha napsütötte lejtőin teremhetne a legédesebb szőlő — de ő gondos, óvó kezekkel minden hajnalban felégeti, mielőtt bárki elindulhatna felfelé.

Koromban él, hamuval takarózik, s pernye az ágya. Valaki örök múltja, jelen és jövő nélkül. Se parázs, se patak.

A sivatag steril békéjében nincs élet, nincs szenvedés – csak téttelen vegetáció.

Ő a meg nem történt életek temetőjének Ura. Földjében koporsókként sorakoznak az el nem mondott mondatok, a meg nem érkezett emberek, a soha ki nem próbált „mi lett volna, ha”-k.

Sírkő nincs – ez nem nosztalgia. Ez lezárt mappák sora. Az emlékek nem fájnak, ha jól vannak archiválva. Nem gyászol, csak rendszerez. A veszteség nála nem esemény, hanem s t a t i s z t i k a. Szükségszerűség.

S csöndje nem üres: tele van bizonyítékokkal.

Totemoszlopa előtt vallásosan hajbókol, és imaként mormolja szűk igazságait, így eteti az önigazolás csendjeit. Bibliájában nincs „talán”. Csak előre eldöntött végkifejlet van. A vállalt sérülékenység nemcsak erkölcsi vétség, hanem főbenjáró bűn.

Ő a kudarckerülés esztétája. 
Nem dühös.
Nem kétségbeesett. 
Fegyelmezett.

A filozófiája: aki kér, az már vesztett. Sivatagjában nincs kísértés – és ez egyszerre áldás és ítélet.

Meredek kapaszkodóin áruló hajtásokat les, s az élet legcsekélyebb jelére homokot hány. Inkább ő gyújtja fel a mezőt, mint hogy valaki más tapossa le.

Kontrollja csontba gyógyult identitás, amelyről levágta az élő részeket.

Gondatlan megfigyelő azt hihetné, hogy bőre alatt kásássá dermedt vér pang csak, de mikor önnön fogait húsába mélyeszti, mementóként bugyog fel a burgundi nedű. Egy olyan világ délibábjaként, amely csak zsigereiben mocorog, s amelynek darabkái fel-felkérődznek fohászai szünetében.

Rágja-rágja csak az emészthetetlen vágyódást, s útját magány-köpetek szegélyezik: ha időben kiveti magából a mételyt, ha árnyéka, emléke sem marad mely megkeserítené szája ízét, talán megőrizhetné biztonsága kiességét.

A nihil hipokrata prófétájaként káoszról prédikál, de retteg mindentől, ami kiszámíthatatlan. Neki az élőszövet rendszerhiba, burjánzó tumor.

Hegycsúcsa feltételezi a mélységet, de oda Ő valójában sohasem merészkedne le. Trónusáról pillant csak alá és lelkiismeretesen rakodja a téglákat, amelyek elválasztják kietlen társtalanságát.

Ott fent legalább szép a kilátás… látni a környező dombokat, a buja smaragd-erdőket és csábító kerteket, amelyeket aztán soha nem fog megérinteni. A lehetőségek zaja visszhangot vet lelkének falain, mint egy altató, e dúdolással ringatja álomba magát nap-nap után.

Csak nagy ritkán, teli holdvilágnál hatol szemébe egy penge, s önti tar világára sóvár áradását.

Az a szarvas, amelyik erre tévedt…

Az az élő, zubogó vérrel teli hús.

Meleg.

P u h a.

Mandulaszemek valódi szívveréssel, ahogy patájával a szenes kérget kaparja magvak után kutatva.

Egyszerre kísértetiesen vonzó és elviselhetetlen rendellenesség.

Mert ami él, az követel: vizet. talajt. időt.

És ő egyikből sem tud adni, csak felperzselt lejtőket és hamut kínálhat, amelyek valami sötétség felé gravitálnak.

A pulzáló test jelenléte alattomos: nem kér, nem ostromol, nem dönt falakat.

Csak lélegzik.

De ez a lélegzet, amelyet magától az időktől fogva megtagadott, ez az egyenletes, meleg áramlás úgy veri vissza a csúcs köveit, mintha valaki belülről kopogna egy rég lezárt kriptán.

Ereiben, akár a szikla repedéseiben, ahol egykor víz járt, mielőtt ő elterelte, most keringés támad, s mint a fájdalom, a felszín alatt ingerületként cikázik át egy óhaj szikrája.

Ez a legveszélyesebb.

Nem a vágy. Nem a szarvas. Hanem a vak bizakodás, hogy a kő nem csak kő lehetne.

A föld és létet adó talaj áhítása. A gyökerek és a víz lassú, vak munkája. A sár. Látomása annak, hogy a mélység nemcsak zuhanás, hanem ölelő táplálás.

Mindaz, amihez neki n i n c s j o g a.

Ez nála nem eredet, hanem tilalom. Nem elvette tőle senki — ő írta ki magát az élők rendjéből. Törvénykönyve nem vastag: egyetlen paragrafus, végtelen ismétléssel:

"Ami mozog, az kockázatos. Ami gyökeret ver, az kötelez. Ami megérkezett, az fel is lázadhat."

Mantrája metronómként igazolja megfutamodásait. Így lett az élet nem bűn, hanem jogsértés. És ő – ügyész, bíró és vádlott egyben – a legszigorúbb hóhérja saját ítéletének: hiányból falazott birodalmának kapuját deszkával és szegekkel reteszeli.

Nem rom ez. Nem tragédia. Miniatürizált létezés, jól belakott seb.

Perpetuum mobile — önmagát falatonként elemésztő örökkévalóság.

Bérce mögött, ahol a levegő ritka és a kő hideg, egy árva gyermek térdepelve didereg.