Thaiföld – felkészülés, (fals) prekoncepciók és nyitva hagyott ajtók
(Fals) prekoncepciók
„Easy destination.” „A hátizsákosok játszótere.” „Délkelet-Ázsia előszobája.”
Ezekkel a kényelmes címkékkel a fejemben vágtam neki az útnak. Úgy képzeltem, pontosan tudom, mi vár rám: némi kontrollált káosz Bangkokban, spirituális elmélyülés a templomok csendjében, a végén pedig egy jól megérdemelt kókuszdió a tengerparton. Szóló utazóként már sok csatát megvívtam, de Thaiföldre úgy tekintettem, mint egy könnyed első fejezetre egy új sorozatban.
Aztán a valóság rám rúgta az ajtót.
Kiderült, hogy amit mi innen, Európából „turistásnak” látunk, az valójában egy ezerarcú, nyers és kikerülhetetlen intenzitás. Egy olyan erő, ami nem kérdezi meg, készen állsz-e a változásra – egyszerűen csak behúz a sűrűjébe. Rájöttem, hogy Thaiföld nem a katalógusfotók steril világa. Thaiföld a sós szél, ami összekócolja a hajad a robogón, a chili, ami váratlanul arcon üt az éjszakai piacon, és az a határtalan kedvesség, amitől elszégyelled magad a nyugati sietséged miatt.
Mielőtt elindultam, azt hittem, a felkészülés a logisztikáról szól. Valójában arról szólt, hogyan hagyjam nyitva az ajtókat ott is, ahol a legszívesebben rázárnám a kulcsot a bizonytalanságra.
És hogy mit is tartogat Thaiföld?
Valószínűtlenül türkiz strandokat, narancsban és lilában játszó naplementéket, a dzsungel semmivel nem összetéveszthető hangját és smaragd színeit, robogókon flip-flopban elsuhanó fülig érő mosolyokat, a hajad lobogását a meleg, sós szélben, az éjszakai piacok nyüzsgő duruzsolását, a banánkenyér édességét és a thai fűszerek gazdag ízvilágát, bangkok soha nem alvó kavalkádját, ősi templomokat és az ország egyik legnagyobb kincsét: a thai emberek határtalan kedvességét.
Úton befelé - Egy mondat arról, ami bennem volt
Nem azért mentem Thaiföldre, hogy elmeneküljek magam vagy az életem elől. És nálam a szóló utazás sosem “csak” az élményekről szól.
Ahogy az előző blogposztomban írtam: ez a Thaiföld-sorozat egyszerre szól egy külső útból — és egy belső újrahuzalozásból.
Azzal a szándékkal indultam útnak, hogy megerősítsem magamban a határaimat. Volt egy kérdés, amit nem akartam siettetni, csak figyelni rá – hogyan lehet elengedni egy kapcsolódást úgy, hogy közben ne lépjek vissza régi, ismerős mintákba. Nem dönteni akartam, nem megoldani, hanem jelen lenni abban, ami még alakulóban van. És hagyni, hogy az út tegye a dolgát.
Tervezés – csak nem betonba öntve
Mivel „csak” bő két hetem volt, és alapvetően aktív életet élek, fontos volt számomra, hogy sok minden beleférjen ebbe az időbe. Spontán lélekként szeretek teret hagyni a random ötleteknek és egy kis káosznak, de coachként tudom: a valódi szabadsághoz kell egy biztos keret. Ezt hívom „soft planningnek”.
Gyakran láttam már ezt a dilemmát magamon és az ügyfeleimen is: vagy görcsösen kontrollálni akarunk minden kimenetelt (ami megfojtja az örömöt), vagy hagyjuk, hogy csak „történjenek” a dolgok (ami pedig kiszolgáltatottá tesz). Az utazásom során is a kettő közötti egyensúlyt kerestem. Ennek megfelelően a felkészülésem egyszerre volt alaposan átgondolt és szándékosan rugalmas.
Nem az történt, hogy „majd ott lesz valami”. Sokkal inkább az, hogy felkutattam és megteremtettem a lehetőségeket, de nem zártam le előre az összes döntést. Ez a kettősség végigkísérte az egész utat – még akkor is, ha az első napok inkább a káoszról szóltak.
A tervezésem nagyjából így nézett ki:
- a repülőjegyeim flexibilisek voltak,
- a programjaim nagy része lemondható vagy átfoglalható,
- a szállásokat sok esetben csak elmentettem magamnak opcióként,
- és gyakran csak akkor foglaltam, amikor már biztos volt, hogy valóban megyek tovább.
Volt „B-terv”, néha „C-terv” is – de egyik sem volt kőbe vésve. Mert nem az a biztonság, ha mindent előre betonba öntünk, hanem az, ha van mozgásterünk reagálni arra, amit az út – vagy épp a dzsungel – elénk dob. Ez a rugalmasság nem a terv hiánya, hanem a képességé, hogy bízni tudjak a megoldásaimban akkor is, amikor a terv borul.
Inspiráció és biztonsági háló (a GetYourGuide)
A felkészüléshez sokat pörgettem a GetYourGuide-ot, de nem feltétlenül a klasszikus módon. Számomra ez nem egy „bevásárlólista” volt, hanem egy hatalmas ötlettár. Kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy felfedezd, mit lehet csinálni egy adott helyen, milyen túrák léteznek egyáltalán.
Másrészt biztonsági hálóként is nagyszerű: ha tudtam, hogy valami fontos számomra, akkor inkább bebiztosítottam magam előre egy foglalással. Megadta azt a luxust, hogy volt egy tervem, amiről bármikor büntetlenül lemondhattam (a 24 órás szabály miatt), ha az út épp valami izgalmasabbat kínált.
A fejemben nagyjából kezdett összeállni egy lista, hogy melyek a számomra “kihagyhatatlan” pontok, és esetenként ezek köré szerveztem az út többi pontját is. Ilyen volt például a Muay Thai box mérkőzés a Rajadamnern Stadionban. Magamtól valószínűleg sosem jutott volna eszembe, mégis ez lett az egész utam egyik fénypontja. Olyannyira, hogy utána egy thai box edzésbe is belekóstoltam (részletekért tarts majd velem a bangkoki posztban is :)). A szerelem pedig nem állt meg az országhatároknál, azóta már itthon, Budapesten is rúgom a zsákot, az életem része lett ez a sport.
Phuket, Bangkok, Khao Sok – az első nagy dilemmák
Az indulás előtti hetekben gyorsan kiderült, hogy a klasszikus, zsúfolt turistahelyeket inkább elkerülném, és természetközeli élményekre vágyom. Így került képbe Khao Sok Nemzeti Park.
Az információk viszont finoman szólva is ellentmondásosak voltak: „tourist trap”, „kihagyhatatlan”, „csak szervezett túrával jó”, „önállóan is csodás”?
Nem akartam otthon döntést hozni. Csak annyit mondtam magamnak:
ha már ilyen közel leszek hozzá, adok neki egy esélyt. A többit majd meglátom ott.
Végül ez vezetett az utazásom legkaotikusabb első 24 órájához és ahhoz, hogy jó pár életvezetési döntésemet is megkérdőjelezzem. 😀
Amit előre tudtam – és amit alábecsültem
Voltak dolgok, amikre számítottam. Tudtam, hogy Thaiföldön a közlekedés nem mindenhol egyszerű, hogy az angol nyelv nem univerzális, és hogy vidéken más tempó van, mint a nagyvárosokban.
Amit viszont alábecsültem:
- mennyire nem lehet mindig a Grab-re (Délkelet-Ázsia Bolt alkalmazása) számítani, főleg eldugottabb helyeken (erről többet is mesélek majd az első napom kapcsán. Készülj, mert elszabadul az igazi káosz és kétségbeesés! :D),
- hogy egy visszaigazolt jegy még nem jelent abszolút biztonságot (thanks, but no thanks 12Go App…),
- hogy este, kisebb településeken gyakorlatilag megszűnik a közlekedés,
- és hogy a „majd ott megoldom” hozzáállás néha nagyon gyorsan kimerít. Aztán persze végül valahogy mégis mindig megoldom és utólag ebből születnek a legjobb sztorik.
Tarts velem a következő blog-posztban, ha kíváncsi vagy, hogy keveredtem ki a szombat éjjel – no szállás, no transzportáció, és egyedül vagyok egy eldugott kis thai faluban szituból…
Praktikus döntések indulás előtt
Az indulás előtti napokban néhány dolog kifejezetten tudatos döntés volt.
Az internet például. Sajnos a telefonom nem eSIM kompatibilis, így maradt a jó öreg fizikai simkártya megoldás, amelyet a reptéren terveztem beszerezni (most már tudom, hogy Thaiföldön a 7-Eleven a legjobb barátod. Én magam is csatlakoztam a kiskereskedelmi üzletláncot szektaszerű imádattal övező közösséghez – erről később bővebben :D) – spoiler alert: nem így lett -, illetve előre letöltöttem a szükséges offline térképeket, ezt nem bíztam a véletlenre. Azt az információmorzsát szeretném már itt finoman elszórni, hogy a Google Maps jó indulattal is csak megközelítő pontossággal működik Thaiföldön: jobb esélyed van, mintha egy érmét dobnál fel, de azért csak óvatosan a nagy tétekkel!
A csomagolásnál a praktikusság nyert: kevesebb ruha, több funkció. Zárt, vízhatlan cipő a dzsungelbe, esőkabát, vízálló tok, kendő… Csak hogy néhányat említsek. Utólag mondom: ezek közül több is életmentőnek bizonyult. Viszont helyben is mindent be lehet szerezni, európai viszonylathoz képest nagyon kedvező áron, úgyhogy ne pakolj túl!
Pro tipp: nagyon nem mindegy, milyen biztosítással indulsz útnak – egy barát története az ételmérgezésről és a kórházi számláról később nagyon más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. (Ezúton is ígérem, Apu, hogy jó kislány voltam, és a diamond fokozatút választottam!)
És volt egy mentális felkészülés is: elfogadni, hogy nem minden lesz kényelmes. Hogy lesznek helyzetek, amikor nem tudom, mi a következő lépés. És hogy az egyedül utazás egyszerre felszabadító és megterhelő tud lenni. Erről egy külön, a Thailföld sorozatot záró blogbejegyzésemben mesélek majd.
Következő rész:
Az odaút – Peking, Phuket és az első 24 óra, ami minden volt, csak nem „easy travel” avagy innen szép nyerni.
Tarts velem a sorozat következő részében, ami maga volt számomra az emocionális hullámvasút. 😀
És te? Hogy állsz a nyitva hagyott ajtókkal?
Hajlamos vagy betonba önteni a terveidet, csak hogy biztonságban érezd magad, vagy mersz teret hagyni a váratlannak?
Ha van kedved, vidd magaddal ezt a kérdést a mai napra: Mi az az egy dolog az életedben, amiben ma megengedhetnéd magadnak a ‘soft planning’ luxusát?
